Paprikakrémleves

A veszprémi Olíva étteremben ettem egy izgalmas levest, mely a "Paprikakrémleves füstölt kacsamell chips-szel" névre hallgatott.

Finom, enyhén füstös ízű volt, a színe festői gondolatokat keltett bennem, a levesbetétet pedig különösen szellemesnek találtam.

Itthon nekiveselkedtem, mert ennél a levesnél mi sem lehet könnyebb! Nem néztem át a szakirodalmat, annyira magabiztos voltam. Készítettem egy olívaolajos rántottleves-alapot és abba zutty, belezúdítottam 3/4 üveg ajvárt, majd felöntöttem vízzel. Sóztam, borsoztam stb. és annyiszor megkóstoltam, hogy perceken belül az összes kiskanál a mosogatóban végezte.

Hogy füstölt kacsamellel találkoznék a piacon az fel sem merült bennem, inkább az orosz ételeket forgalmazó boltban vettem egy zacskó tonhalcsipszet és ezt szórtam a levesbe. (Ez az organikus fish and chips – krumpli nem is kell hozzá!)
Büszkén figyeltem a piros lében alámerülő csipszeket, mert szerintem a hal sokkal jobban illik a sült paprikához, mint a kacsa, már geo-gasztronómiai szempontból is. (Nicsak, új tudományterületet fedeztem fel!)

Valamit valahol mégis elszúrtam, mert bár ehető és szép színű lett a levesem, de meg sem közelítette az Olívásék színvonalát. A hal nem bizonyult rossz ötletnek, de jobb lett volna már a főzés elején beleszórni a fazékba, hogy igazán puha legyen. És talán sk. kellett volna sütni a paprikát hozzá, miután sk. megtermeltem a kertben. Vagy elkészíthettem volna kaliforniai paprikából is, de valahányszor ilyesmit veszek a kezembe télen egy élelmiszerboltban, jelez a bennem lévő mérőműszer, hogy „na ezt ne”!

Nem először gondolkodtam el azon, hogy talán nem véletlenül oktatják a szakácsmesterséget éveken keresztül.

– sajátlevében –